…és elmémben így lobbant életre a szkepszis a vallás iránt; – egy nő miatt. És a nő iránt érzett szeretetem mozgatta… Mert meg akartam menteni őt. Nagyrészt ezért fogtam bele több éves kutatómunkámba, és szinte minden hozzáférhető és hozzá kapcsolódó irodalmat felkutattam ez ügyben, legyen az filozófia, vagy a természettudományok bármely odaillő területe… És így ültem vén fejjel egyetemi padokba és így kezdtem abba, hogy könyvet írjak. (neki)… Tovább olvasom »

1. Hős az, aki reggel felkel az ágyból, pedig tudja, hogy nincs miért…

2. A Hős, pesszimista, de mégis úgy küzd, mintha optimista lenne.
Nincs lelki békéje, de folyton megteremti mégis. Magába pillantással és bele nem törődéssel.

3. A Hősnek nincsenek illúziói, tudja, hogy nincs mibe kapaszkodni. Vállain cipeli a magányt. Szereti és cselekszi a jót; és ezt magáért a jóért teszi. Vallásos/ezoterikus hite nem lévén, a jóért cserébe semmit nem vár. Tovább olvasom »

Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást… Valami elmúlt, valami meghalt… Az “egymásranézés” már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az “enyém-vagy” érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolydultságot, a  “kényelmetlenül-nehézkedő”  zavart.
Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetartozása. Amikor anno szerelemben épült fel e két ember közös műve, lassan, óvatosan növekedett, majd felgyorsulva, forradalmi beérlelődése révén személyiségük ezernyi színben pompázó üvegcserepei a másik lénye felé fordult, és a külső fényt úgy verték vissza, hogy a “sokszínben-pompázás” egy harmadik létezőt kreált kettejük “teremtő-okából”, – a szerelmet. Ez az új jövevény lett “közös-produktum-szülte” szövetségben kiteljesedett belső alkotásuk. Kettejük ezer irányba álló személyiségszeletei egymásba-simultak, szétiramlani-igyekvő vágyaik egymásra találtak, s a boldogságért-futás célját “egymásbantalálták”. Ezek után már a szerelem, ez a különös létező kapcsolta egybe teremtőokait, teremtőfeleit, hogy így létrehozza önmagát, az okok beteljesülését.
Tovább olvasom »

Ott állt a kirakatbábú. Nő volt, műanyagból készült. Fehér műanyagból. Mosolygott és ki volt sminkelve, mint egy igazi nő. Az ajtó előtt állt, a divatárubolt ajtaja előtt, ahova tették. Szép ruha volt rajta, lenge és vajszínű. Fújta a szél az öltözékét, mert nagy szél volt azon a reggelen… A bábú csak mosolygott. Nem is tudott mást, hiszen a lét mosolyt rajzolt műanyag szája köré és festéket az arcára. Csak néztem és kérdeztem magamtól: mivel vagyok különb, mint ő? Hiszen én is mosolyog, de a szél engem is tépáz. Egyikünk sem választhatta meg miből öntik testét, de rendületlen némasággal tűrjük a lét sorsverését. Tovább olvasom »