Édesanyám, egyetlen, drága,
te szűzesség kinyilt virága
önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szivem szenved)
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s utánad menjek!

(József Attila)

Ez a vers (is) rendkívüli. Az első versszak könnyen érthető, de a másodiknak párszor nekifutottam, mire megértettem. Íme:

“Istent alkotok, hogy élhess” = József Attila agnosztikus volt (szerintem), aki mindig vergődött a tekintetben: van-e Isten? Szeretett volna hinni benne, de nem tudott. Néha tudott, mindig próbált, de csak kevés sikerrel. Tovább olvasom »

Olyan sok előember rohangál ebben a félresikeredett világban. És nem tudják, hogy Embernek lenni mit jelent…
Az embert az állattól az értelme és erkölcsi érzéke különbözteti meg. Az, hogy van lelkiismerete.

Kaparni az életért mindenáron? Minek? Hisz a halál úgyis elragad. Ez közös: hogy a halál elragad. Ám amiben más lehetsz, mint a sok előember, hogy amíg élsz, Ember maradsz, így nagybetűvel írva! Látod?  “Ember”.

Mert nem taposol, nem tülekszel, nem használod ki embertársaidat, különben egy napon arra ébredsz, hogy, mikor hajótörést szenvedsz másodmagaddal egy lakatlan szigeten, mikor elfogy az élelem, éjjel elvágod annak a torkát akit szeretsz, és kimetszed a szívét, és a túlélés nevében felfalod, csak azért, hogy 3 héttel tovább élj!

Higgy nekem, ha ma aljas vagy “kicsiben”, akkor, ha a szükség úgy hozza, aljas leszel “nagyban is”… És kérdem én: minek? Azért a pár hétért, hónapért, évért megéri, ami még hátra van? Hiszen úgyis csak azt az egy nyomorult pillanatot birtoklod amit éppen élsz, és a múltban leélt éveidet nem adod össze, és nem kapod vissza abban az egy véges pillanatban! És a halál elragad majd téged is, bármikor e nyomorult pillanatból! Hát megéri állatnak és előembernek lenni és maradni? Tovább olvasom »

Karácsonykor, a gyermekkor vágyó, őszinte-kíváncsi szeme pillant vissza rám. Meghitt, várakozással teli percek, melyek sodra, mint misztikus, szívig érő pillanat áramlik átitatva az örök gyermeki bensőt…

A friss hó ropogása, délutáni serény készülődés,  furcsa együtt-izgalom valami jóért az egész családdal…

Azután este, amikor minden kialszik és csak a karácsonyi fények szánkáznak boldog szemek tükrén, s megtelik szívünk fenyőillattal, egymás szeretetével, és talán azzal is, hogy Isten is szeret bennünket… Tovább olvasom »

Néha elrontottam a gyomrom, valami szellemi csemegével. Amikor egész nap csak tömöm. És ilyenkor hányni is szoktam: fittyet a világra.

Máskor meg: szeretnék változni. Szeretnék, ha tudnék. De nem gondoltam mindig így, hisz’ volt, mikor úgy hittem, nem akarok változni, mert nem tudok. Ma már másképp látom, mert megváltoztam.

És sokszor felteszem a kérdést: ki vagyok én? De mindig csak arra tudom a választ, hogy ki nem vagyok.

Volt mikor úgy hittem: teli vagyok életbölcsességgel. Aztán később: először csak azt láttam bölcsesség nincs bennem, de ma már azt is, élet sincs. És ha választhatnék, nem tudom, melyiket kérném inkább, a bölcsességet, vagy az életet. Úgy tűnik, egyik nem létezhet a másik nélkül, de ez tévedés: nézzék csak meg mennyi embernek megy!
Tovább olvasom »

Tudomány, művészet, vagy hedonizmus? Tömeg, vagy individuum?
Az ember véges. Időben és térben. Választania kell. Mindenre nincs ereje, sem ideje. És választása nagymértékben befolyásolja jövőjét.

A tudós. Szolgál. Értünk. Ír, számol, asztal fölé görnyed, elemez és kísérletez. Erejét és egészségét alig kíméli. Hipotéziseket alkot. Tudja, hogy nem tehet mást. Fogódzókat keres a valóságban. Hipotézisei ezer veszély közt hányódva ingatag délibábok a szkepszis örvényében. De nem adja fel. Ezért tudós! Támasztékot és sziklát keres. Szellemi erőit aktiválja. Értünk. És persze magáért is, mert ő is csak ember.

A művész. Ő egész más. De ő is szolgál. Csak másképp, mint a tudós. Mutatja önmagát. Felfedi lényét, érzéseit. Mindent és mindenét odaadja. Kiteregeti a nagyvilágba. És gyakran sérülékennyé, elesetté válik. Támadásnak teszi ki magát. Ő nem ad hipotézist, ő csak magát adja. Gyakran illúziókat, némelykor valóságot, de mindig szépet. Így kell tegye ha művész. Intuitív és felfedező. Előhív magából valamit, miről ő is csak sejtette: létezik. Érzéseket szabadít fel, élményt kölcsönöz. Értünk teszi. Hogy mi továbbgondoljuk, továbbérezzük. Semmit ad és mindent. Feltölt és felemel. Élhetőbbé teszi az életet. Tovább olvasom »

Megelevenedő, megindító képsorok Vámos Miklós műsorában. Pege Aladár elé (a róla készült riport után) Vámos egy nyitott könyvet tol egy jazz kiskocsma asztalán. Ebbe a könyvbe riportalanyai a riport végén valami emlékfélét írnak… Pege a következőt írja:
“Kedves Miklós! Nagyon köszönöm, hogy rám is gondoltál.” Aláírás: Pege Ali.

Pege Ali hatvannégy éves zeneszerző, gordonművész. A Zeneművészeti Főiskola volt-docense. A prágai dzsesszfesztivál virtuóza a montreux-i dzsesszfesztivál legjobb európai szólistája, Liszt Ferenc-díjas érdemes művész. Ma jazz kocsmákban játszik. Tovább olvasom »

Bölcs lehet elébe menni a váratlannak. Ha felkészülünk az eshetőségekre, ha nem érnek felkészületlenül a bajok. Persze mindent nem tudunk kivédeni. És az sem volna helyes, ha mindentől félnénk, s eleve várnánk a bajokat, de az fontos, hogy – amennyire tudjuk – elkerüljük a kellemetlen meglepetéseket! Tovább olvasom »

A valódi barátság olyan építmény, mely biztos alapon, és négy pilléren nyugszik. Alapja a bizalom, mert e nélkül nincs barátság. A négy pillér pedig: (1) a közös pontok (2) a “bajban terem” próbája, (3) az idő tényezője és (4) a kölcsönösség tartóoszlopa.

Picit részletezzük mindet: alapja azért a bizalom, mert ez minden kapcsolat fundamentuma, mely a tapasztalat révén folyamatos mozgásban van: erősödik, stabilizálódik, vagy gyöngül. Mert változik, illetve változhat. Még ha csak úgy is, hogy mélyül. Most a négy tartópillérről dióhéjban: Tovább olvasom »

Amikor az elmefilozófiában dualizmusról beszélünk, nem kevesebbről beszélünk, mint arról, hogy van-e az embernek, a testtől különálló lelke, vagy nincs. A vallások is sok tekintetben érintik ezt a témakört.
A dualizmus, kettősséget jelent, és az elmefilozófiában kétféle dualizmusról eshet szó:
1. Szubsztancia-dualizmusról és
2. Tulajdonság-dualizmusról

A.) SZUBSZTANCIA-DUALIZMUS Tovább olvasom »

Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást… Valami elmúlt, valami meghalt… Az “egymásranézés” már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az “enyém-vagy” érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolydultságot, a  “kényelmetlenül-nehézkedő”  zavart.
Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetartozása. Amikor anno szerelemben épült fel e két ember közös műve, lassan, óvatosan növekedett, majd felgyorsulva, forradalmi beérlelődése révén személyiségük ezernyi színben pompázó üvegcserepei a másik lénye felé fordult, és a külső fényt úgy verték vissza, hogy a “sokszínben-pompázás” egy harmadik létezőt kreált kettejük “teremtő-okából”, – a szerelmet. Ez az új jövevény lett “közös-produktum-szülte” szövetségben kiteljesedett belső alkotásuk. Kettejük ezer irányba álló személyiségszeletei egymásba-simultak, szétiramlani-igyekvő vágyaik egymásra találtak, s a boldogságért-futás célját “egymásbantalálták”. Ezek után már a szerelem, ez a különös létező kapcsolta egybe teremtőokait, teremtőfeleit, hogy így létrehozza önmagát, az okok beteljesülését.
Tovább olvasom »