Lágy ölelés tartja fogva szívemet,
mert érzéseket generál ma is.
És a ”Falánk-Ész generális”,
mint múlt századi lányka a téren,
ha hintázik dalolva, serényen,
úgy libeg, s imbolyog, de már
halkan él, nem morog… Tovább olvasom »

az üresség légzése olyan, mint mikor kivész
belőled a létező, és már csak utálni tudsz.
elhatalmasodik benned a minek? és a kinek?…
szemben állsz a világgal, mindenki ellenségé lett,
holott te mindig, mindenütt jót akartál.

sosem értettek és elfáradtál.
elfáradtál a sok együgyű szimplaságát cipelni, és
a szélmalomharcban belátod, – a szél erősebb…

(Rajnai L. Zsolt)

lángot vet a nyár két szemedben…
mennyi sár… mennyi sár
alig szárad…

vizei meg mind ide lengnek…
int a nád… int a nád…
és nem fárad…

lángot sző az éj dalomban,
lenni jó, lenni jó,
tudom, – karodban…

aztán a szív ha újralobban
csuklik is, botlik is
de megint dobban…

értesz-é? értesz-é? – kérdezősdi,
be sok itt… be sok itt…
a konok élősdi…

vigyél el vigyél el, – úgy kívánom,
bár esne ma szememre
örök álom…

Néha csak úgy elmerengek….
Jó lenne visszamenni az időben,
és némelyeket megölelni még egyszer…
Utolszor bár, de szépen…
Nem azokat akikké lettek,
hanem akik voltak, és akiket hajdan
nem becsültem eléggé…

Más tapasztalatok hatása alatt
másmilyen az ember…
Ha kergetik és erőszakolják
fut előlük…, előttük…
Pedig ők nem akartak mást, csak szeretni
és szeretve lenni, ám én csak futottam,
mert kényszerítve éreztem magam és
irtózom ettől… Tovább olvasom »

Álmomban, mikor kinyílnak a terek,
és elbóbiskol a valóság már,
elősurran szívemből egy gyerek,
sápadt karcsú fényből, mint sáfár…

És letörli cserzett homlokomról mind
a szenvedély és a bánat porát,
kicsiny ujjával lelegyinti a kín
alvó sóhajba gyűrt bársonyát.
Tovább olvasom »

Ujjongok, szájon csókolt ma a reggel,
és csak szívta, szívta alsó ajkamat…
Sorvadó élet izmos, szép eleggyel
kötötte hátra huncut sarkamat…

Dárdát dobott a Nap, a könnyű nyárban,
s a nyár, a szívem, e röpke langy-meleg,
puhán nyújtózik szavam egy imában,
és sok szép, igaz-szertartást művelek…

Borongós kedvem is tavaszba fordult,
mint mézelő méhkas, ha kibolydul
ezer virágot falni,

úgy a szívem is röpül fenn az égen,
s gyerekzsivajjal nevet az egészen,
és nem akar meghalni…

Szerzői jog

Jégmezők felett didereg a tél,
havas, görnyedő vidéken,
s csak egy kismadár dala
(mint gyűrt pántlika az égen),
az sír, az kiált elhalón…

Csöndes minden más, mint a lélek üstje,
és azt visszhangozza csak
amit a madárka jajong,
a lét, e darabka ezüstje
a puszta-tél zömök-zord havon… Tovább olvasom »

A kihívást téveszti össze szeretettel
az, ki szeretni akar különöst, s kit így szeretnek,
bele is sérül újfent e csalárd érzelembe.

Én már csak tudom,
bár már nagyon unom.

Azután, mint kicsavart gyümölcsöt messze hajítják
a furcsát, ha elhamvad szívükben a versengő kihívás.
Ó, hát ez volna a jóság? Tovább olvasom »

A toronyba’ hol élek,
nem jut föl mogorva ronda
szó és lélek,
s nem rontja kedvem,
nem bontja le rendem
latens hazug ígéret.

Mert nincs visszacsatolás,
sem fölös teendő,
hanem mint fehér kendő
leng a leendő
tőlem választott
folyammá árasztott
becsülendő .
Tovább olvasom »

Elnézve mind az élő sok tétova-rezgőt,
a tört felismerés sápad abban ki érez,
hogy tőrt-nemismerés áldása, békéje
csak keveseknek jut,
s a többi, mint szomjazó a vizet,
úgy issza, issza a háborút…

Ember embernek farkasa,
s a nagy, korgó tülekedésben
a legtöbb, vérben pihen meg
egy jól helyezett késben.

S a tudatos alázat, az értelmes
szerény szemérem
szétfreccsent szilánkos szemétben
jajong ezer félelmes “élelmes”
között, mint bujdosó, bűnös, – körözött…

Szerzői jog