Nyugalmas szélrózsa szórja lépteit felettem.
A fűben fekszem, szemem felhőbe vész.
Halandó dal zúg a szívemben…

Bogár a fán, – kicsinyke világként esdekel a rügyön!
Paránya most érzéseimnek.

Enyhe sírás sző át, és köt ide szelíden…
Veled volna lenni jó.

Repülni képzelt világok árva
árnyaiba mártva, mint ifjúkor, ha repdes.

A szív, mondd: mért figyel magára?
Hisz folyam és szenvedés, folyam és szenvedés,
ha a létezés időt kér magának…
Ó fogékony merészség, te kinek szólítod magad? Tovább olvasom »

1.) Valami szükséges vidám felejtés leledzik tompán általhasadva
a kéjen és szenvedésen, mint az éjen, – mely merészen rám teríti sötét
takaróját, s mint disznó, ha bújva keresi sáros ólját, én sem
várom a levágatást. Tovább olvasom »

Elfolyik megannyi idő, mint csorgó, ifjú boldogság,
és mint a gombolyag görög előttem a jövő,
s hogy merre fut, – nem tudom… Tovább olvasom »

Éjszaka van, mégis ragyog az ég…
Az éjgömb, mint vén ószeres szórja szét
ezer fénylő kövét, gyöngyét…

Én meg csak nézem. Bódítón lebeg
felettem a végtelen mécsvilág…
Rezdülget, sóhajt a mennybolt,
s némán domborítja elő a szép harmóniát…

A csillagok, mint százmilliárd tompa fényű szög
- mi szikráz és sziporkáz -, mind ezüstbe,
aranyba öltözött… Tovább olvasom »

Nyurga kis füstjelek szálldosnak az égre.
Remegnek és táncolnak ők.
Mint megannyi emlék és ködkép a szívemben…

A gyermekkor békés ábrándokat rajzol
csendben, de sudár izgalmakat is!
Nagy-habos füstkarikákat
s könnyű, sejlő-szép álmokat…

Bárcsak tudnám mihez idomul az arcom!
Tovább olvasom »

Görög az éj a sűrű esthomályról,
leszalad a folyópartra.
Füvek nyugosznak itt és kis virágok,
és mint álmok
melyek valóság vizébe lengnek,
alig hallható sóhajjal merengnek…

Elocsúdott zörejek nesze surran
langyos éjbe mártva,
és minden fodros, tört-barázda,
mint bágyadó vér, ha csurran,
szelíd fogoly lesz, s nem garázda,
- a lét örök ölébe hulltan… Tovább olvasom »

(…) Kérdést szegez itt a máma,
- hogy lelt rám a lét talánya?
S mért e különös-ködös miriád dióda
bennem lüktető fantom drótja,
hogy rángok tőlük, mint idióta?
S hol embert, hol állatot játszom,
máskor meg búvok, hullok, s alig látszom,
vagy, mint tört-ovális antiszociális
bohóc, ki sír, mert csonka-morális,
kacag bennem az, mi fáj is…

De fütyörészve veszem észre,
hogy lenni itt, a nagy-egészbe’,
oly, mint légyként hullni mézbe,
s közben azt se venni észbe,
hogy jelmezbál van, s a hétmilliárd jólöltözött,
a “szabadnak”, “egyénnek” és “embernek” öltözött
nárcisz-lélek hogy mereng,
s arcából ravasz-mód miként leng
hiúsága büszke-bája-árja,
hogy versenyt taposson,
- ó mily’ randa-lét! -
itt, e földi poklon,
- hogy törtessen mind elébb!

Szerzői jog

Játékok hullanak…
Mennyi bíbes, összerakosgatott felnőtt játék!
És lelkes tervek tapadnak hozzájuk egytől-egyig…
Tolikázzák azokat, mint kisautót, öltöztetik őket
mint műanyag babát, azután mégis szemétdombra
hajítják mind, mint a megunt karácsonyfát…

Játékok hullanak…
Emberi kapcsolatok. Lelkes együtt-csengések
kacajban; megértett, kihordott, megszült közös
érzések, gondok és gondolatok; és az akarat
közös-szőttes-teste.  Majd később mégis, mint
megunt, kopott mintáiból a kifeslő festék,
elmossa őket hűtlen idő, és a színe-változó emberszív. Tovább olvasom »

Könnyező hattyú, te tiszta fehérség,
jöjj, öleld át két szárnyaddal orcám.
Hisz’ kell a fehérség, ó kell nagyon!
Fuldoklom a sárban. Siess, – irgalom!

Bejártam érted az egeket,
és fölszántottam a földeket is mind!
De nem találtalak, pedig tudom,
hogy létezel, hiszen a szívem nem tapadhat
“csak a semmihez” ilyen nagyon… Tovább olvasom »

I.

Olvad az idő,
mállik a jelmez…
Álarcos életünk, még
pár órát kegyelmez.

Mint hulló falevél,
oly’ minden percünk,
szélbe szórt homok,
száz sáska-tervünk.

Titkok mögött élünk;
egymást elismerve.
Utánozva a másikat,
de mégsem ismerve. Tovább olvasom »